EGY FÉRFI

 

(stilisztikai fricska)

 

(1)

 

Van egy férfi. Azt mondja, szeret. Nem hiszem. Szerintem csak engem akar megnyugtatni.

 

 

(2)

 

Van egy férfi. Gyakorlatilag alkalmatlan. A férfiasságra. És kelkáposzta szagú. A kezét mindig a nadrágjába törli, a szalvétát fölényesen arrébb tolja – amolyan úri huncutságnak tartja. A felesége csalja. Nem tudom, hogy jött rá. Végeredményben sokkal intelligensebbnek bizonyult a vártnál. Ez elég bosszantó. De lehet, mégsem az. Mindennek ellenére még valami jó is származhat belőle.

 

Mert a jó illékony. Láthatatlan. Ezért sem vesszük észre. Bár némi szerepet az emberi tompaság is játszhat az ügyben.

 

A jó olyan, mint a reggeli ébredés illata, amely lassan teríti be az eltompult agy megannyi szegletét. Először csak zajok lila párája lengi be a hálószoba félhomályát, ahol a szekrény és az asztal részeg matrózként szeretne rádőlni az ágyra. Ekkor a kusza színek és formák egyvelege hirtelen kesernyés kávéillattá alakul. De csak illúzió. A zavart elme játéka. A tétova vágyak csalfa reménye. Kávé nincs. És ha így haladunk, nem is lesz. Erről is a klímaváltozás tehet. Legalábbis ezt mondják. A klímaváltozás pedig a végső nagy összeomlás egyik tényezője – vélik egyesek. Effondrement. Collapse.

 

Az első úgy hangzik, mint fondorlat, a második pedig, mint Kalüpszó. A fondorlat nem hiányzik senkinek, mivel már így is meglehetősen bonyolult az élet. Kalüpszó viszont azzal kecsegtet, hogy lehetséges a földi paradicsom annak minden kényelmével: kies lakhely, remek konyha, szép nimfa – habár egy kissé rámenős és heves. Ugyan nem követelődzik – annál sokkal okosabb –, nem vár el örök hűséget (mondjuk, a szigeten nem nagyon lehetne senkivel sem megcsalni), azonban ölelő karjai elől nincs menekvés.

 

Így persze a ravasz nimfa könnyen játssza a gáláns nagyvilági nőt, aki félvállról vesz olyan kispolgári csökevényes erkölcsösséget, mint monogámia, őszinteség, elkötelezettség. Kalüpszó még véletlenül sem ejt ki a száján ilyen szavakat. De ennek a verbális megfontoltságnak ára van. Mégpedig a szabadság. És van-e fontosabb ennél? Ez szinte lényegtelen, mert ha eljön az effondrement, akkor a szabadság lesz a legkisebb gondunk, és nem elég, hogy fuccs a civilizációnak, de még kávé sem lesz hozzá. Ennek az egésznek az a veleje: a reggeli felkelés maga a civilizáció végső összeomlása.

 

És mint minden rendes apokalipszis, ez is a szagokkal kezdődik. Vélt vagy valós illatokkal. Kén, rothadó hús, kelkáposzta szag. Mindig utáltam a kelkáposztát. A sugárzásnak pedig nincs szaga. De ha lenne, úgyis elillanna. Mint a reggel minden nyűge.

 

De visszatérve a főmotívumhoz, alapvetően sem a férfi, sem a nő nem túl okos. Főleg akkor nem, ha férfiakról és nőkről van szó.

 

Szóval nem tudom, hogy jött rá, de én mindent tagadok. Elvégre ő sem világítótorony, én meg egyszerűen nem bírom elviselni, ha valaki a szalvéta helyett a nadrágjába törli a kezét. 

 

 

(3)

 

Van. Ljubomirnak hívják.

 

 

(4)

 

Van egy férfi. Szeret. Sokat beszél. Igyekszem nem rá figyelni, amikor ömlik belőle a szó. Javíthatatlan szószátyár. Locsog-fecseg, nem érdekli semmi. Ha atombombát dobnának le – valakik, szinte lényegtelen, hogy kik, mert bár mindenki tagadja, erre vágynak a legjobban –, ő akkor is csak folytatná megkezdett monológjait, mintha mi sem történt volna.

 

A csend próbál utat törni magának a szózuhatagban. Türelmesen, hosszan tűrően, a béke kedvelőjeként – mondhatni pacifista módjára –, szerényen, elnézően, már-már empatikusan. Valljuk be, ezekkel a tulajdonságokkal nem lehet teret nyerni. Csak a világűrben. Ott meg nincs ember, és az arrafelé keringő atomoknak pedig teljesen mindegy, hogy csend van vagy sem. Az sem változtatna túl sokat ezen a tényen, ha valaki egész álló nap libahangon kornyikálna. Vicces lenne, de a körülményeket tekintve mégiscsak lényegtelen. A csend tehát kisebbségbe szorultan, marginalizálódva, a társadalom számkivetettjeként tengeti életét.

 

Ha valami miatt hirtelen mégis teljes csend állna be – a természet neszei és az emberi fecsegés is eltűnne –, mindenki megrémülne. Azt hiszem. Mert az nem természetes. Az már anarchia. Azaz maga az anarchikus csönd. Nem szociális és nem esztétikai. 

 

Vágyom az anarchikus csöndre, mert kozmikus szószátyárkodásban van részem. Olyan jól jönne most a képmutató elhallgatás, amelyet jobb híján szociális csöndnek nevezünk. Labirintusba kerültem. Nem találok ki mondanivalójának útvesztőjéből. Rengeteg gondolata van. Ez nem baj. De valamennyit el is akarja mondani. Na, ez már nem jó. Különböző trükkökkel próbálom hallgatásra bírni. Először csak csúnyán nézek. Majd apatikusan pislogok. Később jelentőségteljesen keresztbe teszem a lábam. Minden hiába, a főnevek és az agyonkoptatott melléknevek sűrűjében azt sem veszi észre, hogy még a szobában vagyok. Nem hallom a saját belső hangomat sem.

 

Két dolog érdekli: a klasszikus zene és a politika. A szavak hömpölygésén keresztül azért annyit megértek, hogy ez a kettő tulajdonképpen egy. Hogy ezt bebizonyítsa, előkapja a brácsáját és nagy elánnal játszik. A mosdóba menekülök. Utánam jön. Ráfordítom belülről a kulcsot. Ő játszik.

 

Hallod? kiabálja az ajtón keresztül Ez Beethoven. Hát nem pont olyan, mint egy  tüntetés?!

 

      Nem tudom, mert az anarchikus zajtól nem hallani semmit.