marta-hazas-Plaza-oriente-3_cambio16

Madrid azt hiszi, ő Toledo

 

AMIKOR MEGHAL EGY KÖLTŐ, MEGSZÜLETIK EGY MÁSIK

 

 

 

„…un general desconocido, llamado Francisco Franco…”

 

(Pablo Neruda)

 

 

 

Pablo Neruda[1] randevút beszélt meg Federico García Lorcával. Abban a pillanatban ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen mindketten költők voltak, mindketten Madridban tartózkodtak és annyira eltérő volt a személyiségük, hogy szükségszerűen örökre szóló barátság fűzte őket egybe. Mert vannak zsenik, akik szent őrültek és vannak, akik elszabadult pszichopaták. Ebben a társaságban García Lorca a szent őrült. Ő az, akinek a lelke tiszta és mielőtt még a világ mocska besározta volna, stílszerűen meghalt. Mert a szentek egyszerűen nem valók erre a világra.

 

Tehát Frederico mindenáron a Price Cirkuszba[2] akart menni. Nerudában ott mocorgott egy túlfejlett sznob, ezért vonakodott, azonban barátja gyermeki lelkesedését látván, nem tudott határozott nemet mondani. García Lorca heves kézmozdulatokkal magyarázta, ahogyan az Őrjöngő Ősember, az Abesszin Tángáló és az Aljas Orangután küzdelme olyan esztétikai bizsergetésben fogja részesíteni a vonakodó chilei poétát, mintha éppen André Breton szürrealista kiáltványát olvasná.

 

– Breton egy orbitális vadbarom – mondta Neruda, aki szintén egy orbitális barom volt, ezért érzékeny műszerként működött benne a hasonszőrűek felismerése, de Federico rá sem hederített, mert akkor már a gyermeki elragadtatás a képzelet világába röpítette, oda ahol éppen az Abesszin Tángáló gyömöszölte az Őrjöngő Ősembert a porondon, miközben a közönség ujjongva követte a harc minden mozzanatát.

 

– Az én kedvencem – magyarázta boldogságtól ragyogó arccal Federico – egyértelműen az Aljas Orangután, aki majomjelmezében ormótlan szőrmókként dülöngél vaksin keresve ellenfelét, pont mint egy alvajáró. De nem ez a legjobb benne, hanem az, hogy a bundája zöld színű! Hát nem fantasztikus! Ki menne cirkuszba egy orangutánszínű orangután birkózását nézni?! Zöld, zöld! Szeretlek zöld! Poétikus délutánt fogunk eltölteni.

 

Neruda ebben nem volt olyan biztos, de nem tudott Federico ártatlan lelkesedésének ellenállni.

 

Tehát július 19-én 1936-ban azt beszélték meg, hogy a cirkusz bejáratánál, az előadás kezdete előtt fognak találkozni. A dátum figyelemre méltó. Mert a találkozó előtt egy nappal némi katonai duzzogás végzetes pályára helyezte Spanyolországot, ahol kiderült: nem csak a művészek lehetnek pszichopaták, hanem mindenki, és hogy ez mennyivel veszélyesebb, mert a művészet forradalmába, amelybe eddig még senki sem halt bele, maximum egy kicsit felpofozták, de a verslábakhoz, festészethez és egyéb elvont dolgokhoz nem értő személyek, kreatív energiáikat erőszakban, rablásban és mások kínzásában tudják csak levezetni.  De erről akkor a két versfaragó semmit sem tudott. A tudatlanság nem bűn, bár néha végzetesnek bizonyul.

 

Mert mi történt valójában 1936. július 18-án? Tulajdonképpen semmi. Szent Kamill napja, szombat, meleg. A 43-as villamos zavartalanul közlekedik. Egy teherautó sofőrje, akit már elkaptak – rendszám 3236, Zaragoza – elütött egy kislányt. A baleset helyszínétől nem messze asszonyok állnak hosszú sorban, hogy láthassák a Medinaceli Jézust[3], akiről köztudott, hogy ha három dolgot kérünk tőle, abból legalább egyet teljesít.  Gróf Agustín de Foxá, egy remekbe szabott arisztokrata, egyszerre szerez tudomást arról, hogy a felesége felszarvazta és, hogy Bombaybe küldik nagykövetnek és éppen irodalmi önkívületében egy tízsoros költeményt kanyarít baráti társaság jelenlétében, arról, hogy az élet szép. Ő boldog és kövér. A diplomáciai karrier nagyszerű dolog, és ha eltávolodik Madridtól, a távoli és egzotikus Indiában már nem fogják tudni róla, hogy felesége micsoda céda. Ekkor még nem sejti, hogy július 21-én szinte főbe lövik, miután délután négy órakor – amikor még mindig whiskytől bűzlik a nagyszerűen sikerült irodalmi buli után – puskaaggyal verik a kapuját és miután a házvezetőnő ajtót nyit, nyolc fegyveres férfi fogja rá a fegyverét. Mert, hogy akkoriban úgy kilövik a kövér arisztokratákat, mint vízpartján henyélő dagadt vízilovat.

 

Végül csak megússza, de sajnos Bombay helyett Bukarestbe küldik nagykövetnek. De azért ez mégis jobb így, mintha másnaposan kivégeznék az embert! De minden csalódást keltő fordulat ellenére az élet mégis csak tartogat még számára kellemes meglepetéseket Bukarest ellenére is! Mert pár évvel később – egészen pontosan 1938-ban – megírja Madrid, de Corte a checa[4] (Madrid, az Udvartól a csekáig) című regényét. De visszatérve július 18-ra, még mindig hosszú sorok kígyóznak José Calvo Sotelo ravatala előtt, akit még július 13-án hajnalban tartoztatott le a házában a Motorizada. Ez a fegyveres csoport a Szocialista Párt szolgálatában állt a Második Köztársaság idején.  José Calvo Sotelo a Második Köztársaságot megelőző Primo de Rivera diktatúra emblematikus politikusa. A letartoztatást követően, valahogy – ki tudja miképpen – golyó repült Calvo Sotelo fejébe. A madridiakat megrendítette ez a politikai gyilkosság, nem mintha az ilyesféle politikai erőszakos cselekmények, nem lettek volna mindennaposak, hiszen július 12-én José Del Castillo szocialista érzelmű hadnagyot lövik le a karlisták, miközben feleségével karon fogva sétáltak haza a bikaviadalról. De ott vannak még a Tina de Jarque gyönyörű lábai, aki a Teatro de Zarzuela közönségét nyűgözi le. És július 14-én VIII. Eduárd ellen merényletet kíséreltek meg Londonban. Valamint a rendőrség még mindig nem tudja, hogy mi vezethetett Pepe el de los Perros (azaz Kutyás Feri) halálához, akinek a holttestét a Humerát és Pozuelót összekötő út mellett találtak meg. Mindezek ellenére Madrid jókedvvel kelt fel, hiszen a sztrájkolók végre megállapodtak a minisztériummal és negyven órás munkahetek lesznek mostantól. Mivel mégis csak egy napsütéses napról van szó, így a legjobb, amit a városlakók tehetnek 1936. július 18-án, ha végigsétálnak a Gran Víán. De ha valakinek ehhez nincs hangulata, akkor a Paseo de la Castellana is megteszi, amely út a Cibelestől a lóverseny pályáig tart, ahol a kormány az új minisztériumi épületek megépítését kezdte el. Csak a gyerekek nem tartanak a melegtől, ők vidáman futballoznak a tereken és ha nagyon kimelegedtek, követelik a horchatát. A mozi rajongóknak sem kell otthon maradni: Astur moziban Carlos Gardel legutóbbi filmjét lehet megtekinteni, a Royaltyban a Princesa por un mes című filmet (Thirty Day Princess, Pünkösdi hercegnő) Cary Granttel. Mire lenyugszik a nap, már semmi kétség: egy afrikai kaszárnyában zendülés tört ki. A madridiak nem izgatják fel magukat túlságosan, ugyanúgy elmennek az esti hűvösben egyet sétálni, mint máskor, beszélgetnek az utcán a barátaikkal, vagy nyitott ablaknál hallgatják Estrellita Castrót és Concha Piquert slágereit.            

 

Neruda tehát ráérősen készülődött, mert tudta: vannak találkozók, amelyre nem lehet kapkodva érkezni. Ezért ébredéskor szó sem lehetett róla, hogy kipattanjon az ágyból, hanem a hátán a plafont bámulva Góngora verssorain[5] elmélkedett. Miért vannak oda ezek a fickók annyira ezért az őskövületért? Mert, hogy Federicóval járt egy komplett kompánia, csupa fiatal költő, állatok – ahogy ők mondták magukról, akik poétáknak álcázzák magukat. Számos közös jellemzőjük volt. Egyikük sem beszélt semmilyen nyelven, ami nem a spanyol lett volna. Utálták a nagy öregeket, főleg Juan Ramón Jiménezt, aki egy lehetőséget sem hagyott volna ki az új nemzedék gyalázására, imádták Góngorát és a kávéházakban nagy hangon bizonygatták az arra tévedő hivatalnokoknak, hogy mennyire tévúton jár a spanyol közoktatás, amikor nem ezt a nagyszerű aranykori költőt emeli ki a legjobbként.

 



[1]     Akit nem érdekelnek a költők, és sokkal jobban izgatják a szaftos pletykák, csak nem meri bevallani, az ugorjon az Irodalmi pletykák és egyéb nyalánkságok című fejezetre.

[2]    Circo Price (ejtsd szirkó priszé) ebben a korban még a plaza del Rey-en található, az épületet a polgárháborúban lebombázzák. Ma a ronda de Atochán működik.

[3] Plaza de Jesús, Madrid.

[4] Azok az írók, akik úgymond megnyerték a polgárháborút, elvesztették az irodalomtörténetet – állítják a jól értesült irodalomtörténészek. Madrid, de Corte a checa ennek ellenére még a kritikusai szerint is egy nagyon érdekes szöveg. Foxá még a háború alatt írta a regényét Salamancában, a Plaza Mayoron (minden spanyol városban van egy plaza Mayor) a Novelty kávéházban. A főhőse – nem teljesen meglepően – egy arisztokrata, aki a Második Köztársaság korában Madridban próbálja meg jól érezni magát, mert mi egyéb dolga lenne egy arisztokratának. Ennek apropóján viszont remek kalauzul szolgál a madridi eszem-iszomban és az éjszakai élet lehetőségeinek részletes bemutatásában. 

[5] Luis de Góngora barokk vagy a jó ég tudja, milyen költő, aki csak azért létezik nem csak a spanyol és a  világirodalomban, mert Federico és költő barátai – az állatok – felfedezték ezt a rég elfeledett, vagy legfeljebb érthetetlenként ócsárolt szerzőt. Tény, a szövegek nem könnyen engedik közel magukhoz az olvasót, és az irodalomtörténészek is csak annyit tudtak kiokoskodni, ebben a poétikai világban önmagukban a szavaknak is külön jelentése van (pl. az arany egyenlő a hajjal, liliom egyenlő homlok, szegfű egyenlő ajkak, ezüst egyenlő ősz haj stb.). Nyilván a szürrealista kompániát egyáltalán nem zavarta a lírai homály, vagy a jelentés hiánya, hiszen ők sem a nagy összefüggésekre törekedtek. Ezért lehetett Góngora az ő kedvencük.